A II. világháború óriási kárainak helyreállítása a háború előtti színvonalon, azaz korszerűtlen technikával történt. Ezt követően a vasút – az infrastruktúra egészéhez hasonlóan – az állami beruházásokból az indokoltnál alacsonyabb hányadban részesült, s így műszaki állapota folyamatosan romlott. Az 1968-as közlekedéspolitikai koncepciónak a vasút racionalizálását célzó lépései nem, de a megvalósítás módja annál inkább kifogásolható (időbeni ütemezés, a felszámolásra kijelölt konkrét vonalak, stb.) A romló tendencia lényegében ma is folytatódik. A hálózat közel felén sebességkorlátozás van érvényben, a gördülőállomány nagy része korszerűtlen, az irányítási rendszer elavult. Számottevő korszerűsítésnek néhány vonalnak a transz-európai hálózathoz való kapcsolódást elősegítő – részben európai hitel- és segélyforrások felhasználásával történő – rekonstrukciója, az indokoltnál jóval kisebb mennyiségű korszerű vontatott járművek és kétáramnemű villanymozdonyok beszerzése, valamint az elektronikus gazdaság-irányítási, menetjegy-váltási és helyfoglalási integrált rendszer folyamatban lévő megvalósítása minősíthető.

A közúti közlekedés – főként Európában – valójában az I. világháború után indult gyors fejlődésnek. Az állati vonóerőt hasznosító fogatolt közlekedés mind inkább háttérbe szorult, s legfeljebb a mezőgazdaságra korlátozódott, viszont a gépjármű-közlekedésben a kezdeti lépések után kényelmi és gazdasági megfontolásokból is új műszaki megoldások születtek. Az első dízelmotoros gépkocsit a MAN cégnél 1923-ban állították elő, a bogárhátú Volkswagen 1935-ben került először piacra. A gépjármű-közlekedés kifejlődése indukálta az úthálózat kiterjesztését, ami az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában vett nagy lendületet. A 2x2 sávos, irányonként elválasztott forgalmú, szintbeni kereszteződés nélküli autópályák az 1920-as években az USA-ban, majd az 1930-as években Németországban épültek először.

A felgyorsult motorizációs fejlődés  eredményeként az I. világháború után Észak-Amerikában, a II. világháború után Nyugat-Európában a közúti közlekedés vált a szárazföldi közlekedés meghatározó ágazatává a személy- és az áruszállításban egyaránt. A II. világháború után Amerikában és Nyugat-Európában motorizációs robbanás következett be, ami a közlekedési munkamegosztásban a közúti részaránynak az indokoltnál magasabb szintjéhez vezetett. Ez a fejlődés a Föld más térségeiben, így hazánkban is néhány évtizeddel később bontakozott ki, s jelenleg sem éri el a nyugati szintet. Annak negatív hatásai miatt nem is kívánatos a hasonló mértékű motorizáltság megvalósítása: különösen az agglomerációs térségek és a belvárosok, valamint a távolsági áruszállítás tekintetében szükséges elkerülni a gépjármű-közlekedés túlzott részarányának kialakulását.

Fejlődött a közúti pályák minősége is. A beton- és aszfaltburkolat a fő útvonalakon lehetővé tette a sebesség növelését, s ezzel egyidejűleg a kényelem és a biztonsági szint emelését. A forgalom növekedése a 30-as évektől a gyorsforgalmi, több sávos utak kiépítésének megkezdését tette indokolttá. Ekkor kezdődött meg az Európát átszelő E-utak hálózatának kiépítése is.

Magyarországon a közúti közlekedés lassan fejlődött ki, s csak az 1920-as években kezdett önálló ágazattá válni. A közúthálózat is csak az 1920-30-as években indult fejlődésnek. A II. világháború kezdetéig a járműállomány gyorsan növekedett, s a 30-as években útépítési program is indult, de az országos utaknak csak mintegy 10%-a volt szilárd burkolatú. A háború alatt a közutak nagy része tönkrement, a hidak közel 40%-át felrobbantották, a járműállomány gyakorlatilag elpusztult vagy külföldre került. Az 1945 utáni politikai, gazdasági és társadalmi változások nem kedveztek a közúti közlekedés fejlődésének, így az messze elmaradt a nyugat-európai színvonaltól, ami még jelenleg is érezteti hatását.

Jelentősebb fejlődés az 1968-as közlekedéspolitikai koncepció nyomán kezdődött. A kisforgalmú vasútvonalak forgalmának egy részét a közutakra terelték, s ennek elősegítése érdekében útépítési programok indultak (szilárd burkolattal ellátás a vizes makadám-utakon, bekötőút-építés, stb.). A haszongépjárművek (tehergépkocsik, autóbuszok) esetében rekonstrukciós programok valósultak meg, s ekkor indult gyorsabb növekedésnek a személygépkocsi-állomány is. Mindez azonban a kor politikai-gazdasági körülményei között, alacsony műszaki színvonalon, a gazdaságossági (energetikai) és környezetvédelmi követelmények háttérbe szorulása mellett ment végbe.

Az 1990 utáni változások ellenére a közúti közlekedés fejlesztése nagy erőfeszítéseket igényel. A motorizációs szint ma is jelentősen alacsonyabb, mint a nyugat-európai átlag. Jelenleg is indokolt volna járműrekonstrukciós program, a haszongépjárművek esetében akár állami segítséggel, az európai követelményeknek való megfelelés elősegítésére. Az úthálózat mennyiségi megfelelése mellett a minőségi paraméterek javítása (megengedett tengelyterhelés, útszélesség és vonalvezetés, gyorsforgalmi utak aránya, hidak állapota, helyi utak szilárd burkolattal való ellátottsága, stb.) sürgetően szükséges.

A városi közlekedés az I. világháború után jelentős fejlődésnek indult világszerte, s a nagyvárosokban kialakult a mai értelemben vett, lényegében az összes jelenleg is alkalmazott eszközt magában foglaló rendszer. Fejlődését a vasúti és a közúti közlekedés folyamatai határozták meg. A későbbiekben ezen eszközök műszaki fejlesztésére, korszerűbb pályák és járművek kialakítására, nagyobb kényelem és gazdaságosabb üzemeltetés elérésére került sor, alapvetően újabb közlekedési módok megjelenése nélkül.

Sajátosság azonban, hogy a szűkebb értelemben vett városok közlekedési problémái idővel szorosan összekapcsolódtak a környék (agglomeráció) közlekedési rendszerével, s főként az egyéni közlekedés gyors elterjedése miatt közös megoldásokat kellett kidolgozni. Hasonló okok – a közúti közlekedés helyigényének kielégítésére nem megfelelő belvárosi útszerkezet, a környezeti károkozás – tették szükségessé a kötöttpályás tömegközlekedési eszközök (villamos, metró, gyorsvasút) előtérbe helyezését. Ezek a tendenciák és követelmények mindinkább felerősödnek a magyar városok közlekedési problémáinak megoldásában is. 

Magyarországon jelentős, több közlekedési módot magában foglaló városi /tömeg/közlekedésről egy ideig csak Budapesten beszélhettünk, a rendszer a korábban elmondottaknak megfelelő fejlesztések után az I. világháború idején elindított autóbuszjáratokkal várt teljessé. Az elővárosokhoz kapcsolódva a helyi érdekű vasút egyre több vonala nyílt meg, s a kötöttpályás és kötetlen vonásokat egyaránt viselő sajátos közlekedési eszköz, a trolibusz 1933-ban került forgalomba.

A két világháború között a vidéki városok többségében a néhány (főként a városközpontot a vasútállomással összekötő) vonalra korlátozódó városi közlekedést autóbuszok bonyolították le, de jó néhány városban működött villamosközlekedés is. Részben a háborús károk következtében, részben pedig az 1960-as évek után azonban visszafejlődött a vidéki villamosközlekedés, s ma már csak három vidéki városban (Debrecen, Miskolc, Szeged) működik. Debrecenben és Szegeden trolibuszok is üzemelnek, de a helyi közlekedési igények túlnyomó részét autóbuszok elégítik ki. 

A hajózás fejlődését a XX. században két fő folyamat jellemzi. Egyfelől a személyszállításból a hajózás mint közlekedési tevékenység nagyrészt kiszorul, elsősorban idegenforgalmi, turisztikai, szabadidő-eltöltési tevékenységként marad fenn, közlekedési jelentősége inkább csak a rév- és kompközlekedésnek van. A még fennmaradó távolsági közlekedésben a szárnyashajó használatos, de a menetrendszerű személyhajózás ma már inkább csak regionális és helyi jelentőségű.

Az árufuvarozásban a hajóméretek növekedése jellemző, különösen a tankerek esetében, amelyek jelentősége a kőolajkrízis idején különösen megnőtt. Az első szupertankert Japánban 1966-ban bocsátották vízre több, mint 150.000 BRT befogadóképességgel. A hajóparkon belüli specializálódás is megfigyelhető, s egyre nő a kombinált fuvarozásban fontos konténerhajók száma és jelentősége. A hajózáshoz kapcsolódóan lényeges folyamat, hogy a nagy tengeri és folyami kikötők egyre inkább komplex szolgáltatásokat nyújtanak, a közlekedésin túlmenően kereskedelmi, ipari, adminisztrációs és egyéb szolgáltatásokat is nyújtanak, logisztikai központokká válnak.

A vízi közlekedésben a járműmeghajtásban ma is a dízelmotor a meghatározó, mivel az atommeghajtás csak a hadihajókon terjedt el. A navigáció szempontjából döntő fontosságú radar már az 1940-es években elterjedt, az 1970-es években pedig már belép a műholdas navigáció, majd a helymeghatározás is (GPS-rendszer).

A magyar hajózásban az I. világháború után a dunai hajózás volt meghatározó fontosságú, de a 30-as években – a magyar ipar termékeinek bázisán – már kifejlődött és igen fontossá vált a Duna-tengeri hajózás, ami egyúttal a Trianon után megszűnt tengerhajózás újraéledését is jelentette. Ezt segítette elő, hogy 1928-ban forgalomba helyezték a Budapest-Csepeli Nemzeti- és Szabadkikötőt, amely révén a dunai forgalom ellátása mellett Budapest jogilag tengeri kikötővé vált. Megalapították a Duna-Tengerhajózási Részvénytársaságot (DTRT) is.

A Duna-tengeri hajózás évtizedeken keresztül nagy szerepet játszott a magyar külkereskedelmi forgalom ellátásában, az ország fizetési mérlegének javításában. A II. világháború után a hajózást magyar-szovjet vegyes vállalat, az MSZHRT, majd 1954-től a MAHART végezte, s később ennek része lett a DTRT is. A 70-es évektől a folyami és a tengeri hajózás fokozatosan elkülönült, a Duna-tengerjáró hajókat kivonták a forgalomból, viszont ekkor jelentősen fejlődött a tengerhajózás, amely a csúcsteljesítményét 1990-nen érte el. A 90-es években viszont a magyar tengerhajózás leépült és gyakorlatilag megszűnt. A folyami hajózás is csökkenő-stagnáló teljesítményt képes csak felmutatni, fejlődését – a forráshiány mellett – a jugoszláviai események és a szlovák-magyar Duna-szakasz hajózhatósági feltételei is akadályozzák, miközben az elkészült (1992) Duna-Majna-Rajna csatorna lehetővé és szükségessé tette ezt a fejődést. Az önállósodott balatoni hajózás idegenforgalmi szerepe továbbra is jelentős.

A közlekedési alágazatok között a legfiatalabb légi közlekedés fejlődése volt a legnagyobb mértékű a XX. században. Az I. világháború befejezése után a polgári közlekedés gyors fejlődésnek indult. Bebizonyosodott, hogy a léghajó nem igazán alkalmas tömeges használatra. A függőleges felszállásra alkalmas helikopter kifejlesztésében (1929) Asbóth Oszkáré volt a főszerep, de ez sem a tömeges igények kielégítésének lett az eszköze. A fémépítésű motoros merev szárnyú repülőgépek viszont egyre nagyobb távolságok biztonságos áthidalására váltak alkalmassá, konstrukciójuk és műszerezettségük folyamatos fejlesztése révén.

Az első tisztán fémtestű utasszállító gép, a német Junkers F-13 volt 1919-ben, s jóllehet ugyanabban az évben repülték át először (igaz, „csak” Írország és Új-Foundland között) az Atlanti óceánt, a tényleges transzatlanti forgalom csak Charles Lindbergh sikeres repülése (1927) után indult be. Az amerikai repülőgépgyártó-ipar nagy sikere volt a Douglas DC-3 (Dakota), amely nagy biztonságának is köszönhetően mind a mai napig a világ legnagyobb darabszámú típus-szériáját érte el.

Az első gázturbinás sugárhajtóműves gép (Heinkel) 1939-ben épült, de gázturbinás utasszállító csak 1950-ben lépett forgalomba (Comet IV., Anglia), s az igazi nagy sikert ezen a téren a Caravelle  és a Boeing-707 jelentette 1958-59-ben. A nagy távolságú forgalomban a széles törzsű gépek (DC-10, Boeing-747, majd 767, Airbus-300, Il-62 és 76) megjelenése hozott komoly sikert, forgalomnövekedést. A hangsebességet túllépő gép már 1947-ben létezett, de közforgalmú járatokon először csak 1969-ben jelentek meg ilyenek (Concorde, Tu-144), s azóta sem terjedtek el, alapvetően magas költségeik, s így áraik miatt. Ma a világ polgári repülőgép-piacát döntően a Boeing és az Airbus versenye határozza meg.

A járművek fejlesztésével együtt a repülésirányitás tökéletesítése is mind fontosabbá vált. Ebben a radar alkalmazása nyitott új korszakot 1940-től, s a folyamatosan fejlődő rendszerek ma már együttesen is képesek kiszolgálni a polgári és a katonai repülést.

Magyarországon a polgári közforgalmú repülés 1918. júliusában, akkor még a honvédség működtetésében, a Budapest-Bécs járat indításával vette kezdetét. A két világháború között számos légiforgalmi társaság alakult belföldi és nemzetközi forgalomra egyaránt, közülük több csak egy-egy járatot üzemeltetett. Ezek közül jelentősebbnek számított az 1922-ben megalakult AEROEXPRESS, valamint az ugyanazon évben létrejött MALÉRT (Magyar Légiforgalmi Rt), amely ötüléses Fokker gépeivel eleinte Bécsbe és Belgrádba indított járatokat, de a II. világháború kitöréséig hálózata 4000 km fölé nőtt és gépparkjában a korszerű Junkers gépek domináltak. Igen fejlett, népszerű és eredményes volt a magyar sportrepülés is, vitorlázó és motoros ágazatban egyaránt.

A repülőterek kezdetét többnyire a katonai gyakorlóterek jelentették, az első közforgalmú repülőteret Mátyásföldön hozták létre. Az akkori viszonyok között korszerűnek számító budaörsi repülőtér 1937-ben nyílt meg, s 1950-ig ez elégítette ki a magyar polgári légiforgalom központjának igényeit.

A magyar légi közlekedés a II. világháború rombolásai után, továbbra is Budaörs központtal 1946. októberében kelt ismét életre. A Magyar-Szovjet Légiforgalmi Rt (MASZOVLET) a DC-3 alapján gyártott Li-2 gépekkel indította járatait, amelyek – 1950-től már Budapest-Ferihegy repülőtérről – a fővárost 10 vidéki várossal kötötték össze, s transzverzális járatok is léteztek. A belföldi légiforgalom 1969-ben szűnt meg. A MASZOVLET 1954-ben vált ismét magyar nemzeti légitársasággá MALÉV néven, amely az állami vállalati forma után jelenleg ismét részvénytársasági formában működik. Az átmeneti olasz résztulajdon visszavásárlása és sikertelen privatizációs kísérletek után a MALÉV tiszta magyar tulajdonú társaságként, a holland KLM-mel kiépült, egyelőre meglehetősen laza partneri kapcsolatban, nem kis forgalmi és főként pénzügyi nehézségek közepette üzemel.

A MALÉV-ből 1973. január 1-jével vált ki és alakult meg a főtevékenységként a légiirányítást és repülőtér fejlesztési, fenntartási és üzemeltetési tevékenységet ellátó Légiforgalmi és Repülőtéri Igazgatóság. AZ LRI költségvetési rendszerben működött. A 2002. januárjától hatályos átszervezés során megtörtént a légiirányítási és a repülőtéri tevékenység szétválasztása. Előbbi állami feladatként továbbra is költségvetési intézmény keretében folyik HungaroControl), míg a repülőtéri tevékenység profitorientált társasági formában folytatódik (Budapest-Ferihegy Nemzetközi Repülőtér Rt.).

A csővezetékes szállítás jelentősége a kőolaj és termékeinek előtérbe kerülésével nőtt annak ellenére, hogy a hatvanas évektől valamennyi közlekedési ágazat különösen fejlesztette  technológiáját e termékek továbbítása  érdekében (speciális tartálykocsik, tankerek). Magyarországon az első kőolaj távvezeték Lovászi és Csepel között még a Magyar-Amerikai Olajipari Rt. (MAORT) beruházásában 1939-ben épült ki, amin1948-tól földgázszállítást is végeztek. A II. világháború után a szovjet kőolajimportra épülő energetika és vegyipar ellátásának biztosítására az 1960-1970-es években épült meg a Barátság kőolajvezeték, s ugyanilyen rendeltetéssel a Testvériség földgázvezeték magyar szakasza. Az Adria kőolajvezetéket 1978-ban állították üzembe.

A közlekedéssel együtt fejlődött a hírközlési rendszer, melyen belül a klasszikus postai szolgáltatások korszerűsödő színvonalon megvalósuló változatlansága mellett a távközlés XX. századi fejlesztése műszaki, gazdasági és társadalmi szempontból egyaránt meghatározó jelentőségű. A szikratávíróból kifejlődött vezeték nélküli műsorszórásban a kereskedelmi rádióadók 1922-ben kezdték meg szolgáltatásaikat (USA, Anglia, Szovjetunió). A TV ősének tekinthető elektronikus képtovábbításra először Németországban került sor 1931-ben, a gyakorlatban fontos 625 soros bontású képtovábbítás továbbfejlesztett változata az USA-ban 1941-ben kezdett működni. A műsorszórásban ma már meghatározó fontosságú műholdas technika gyakorlati alkalmazása 1962-ben a Telstar-1 amerikai műhold felbocsátásával kezdődött. A fejlődés során a geostacioner műholdak egyidejűleg alkalmasak rádió, TV és távbeszélő összeköttetés biztosítására is.

A távbeszélő szolgáltatás automatizálásával és így területi térhódításával az egész gazdasági és társadalmi fejlődést meghatározó tényezővé vált. A II. világháború utáni, s főként a legutóbbi évtized rendkívül gyors technikai fejlődése következtében a különböző tevékenységek (vezetékes és mobil távbeszélő, személyhívó, adattovábbítás, Internet, műsorszórás, távírószolgálat) mindinkább átfedik egymást, a szervezetek is globalizálódnak, s a távközlés és informatika – a pénzügyi szektor mellett – a világgazdaságot és -politikát átszövő legnagyobb erővé vált.

Magyarországon ez a fejlődés a XX. század első felében még  követte a nemzetközi szintet. A magyar híradástechnikai ipar reprezentáns cégei és azok szakemberei a világ élvonalába tartoztak. A II. világháború után azonban a fejlődés nagy késéssel indult el, s ez a későbbiekben is csak nehezen ledolgozható hátrányt jelentett. A külföldi érdekeltségű cégek államosításával a nemzetközi kapcsolatok megszűntek, s ez visszahatott az alkalmazásra is. Magyarország a távbeszélő-ellátottságot tekintve az európai rangsor végén állt az 1980-as évek végéig. Az 1990. utáni fejlődés ezt az elmaradást csak részben tudta behozni, a fejlődés üteme azonban gyors, különösen a mobil telefonkészülékek elterjedésében. A jogi és gazdasági szabályozás további korszerűsítést igényel annak érdekében, hogy távközlésünk zavartalanul illeszkedhessen az európai rendszerbe, s ellátottság tekintetében is nemzetközi színvonalú legyen, beleértve az elektronikus távközlési formák (Internet, adattovábbítás, stb.) területét is.

A rádióadások Magyarországon 1923-ban kezdődtek el, a televíziós műsorok pedig 1958-ban indultak meg. A TV-adások terjesztésében az 1980-as évektől a műholdak játszanak meghatározó szerepet. Magyarországon a rendszerváltás után kialakult – sokat vitatott média-törvény alapján – a közszolgálati és a kereskedelmi TV-k rendszere, ami nemcsak politikai és tartalmi, hanem műszaki eltéréseket is jelent (sugárzás módja, vételi körzetek meghatározása, stb.)