Kísérletezgetés a haggal:

   A némafilmek sohasem voltak igazán némák. Már az eslõ vetítéseken is szongoraszó festette alá a képeket. 1920 táján sok mozipalotában mûködtek géporgonák, hanghatásokat keltõ gépek, sõt, néhol a filmszínház saját zenekara muzsikált.

   Lemezhang:

   A mozi úttörõi tulajdonképpen sohasem akarták, hogy a film néma legyen. William  Dickson páldául megprübálta a kinematoszkópot (lásd. Az elsõ fimkockák címszó alatt) együtt használni a fonográffal. Több feltaláló is kísérletezett olyan rendszerekkel, amelyek gramonoflemezeken tárolták a hangot. Köztük volt Cecil Hepworth, akinek Vivaphone -filmjei igen sikeresek voltak Angliában az 1900 -as évek elején. Csakhogy a lemezre vett hang nagyon megbízhatatlan volt, mert ha a gramofonkorong megrepedt vagy a celluloidszalag beszakadt, akkor megszûnt a hang és a kép egyidejûsége (azaz nem voltak többé szinkronban), ráadásul a lemezt a film kellõs közepén kellett kicserélni. Az is gondot okozott, hogyan lehet a hangot jól halhatóvá tenni az egész nézõtéren, mígnem egy amerikai feltaláló Lee De Forest1922 -ben megoldotta az erõsítés problémáját. Ezzel lehetõvé vált, hogy a hangszórók akár a legnagyobb mozipalotákat is betöltsék hangjukkal. Ugyancsak De Forest dolgozta ki a Phonofilm nevû rendszert, amellyel a hangot magán a filmszalagon tárolták. 1923 és 1927 között De Forest több mint ezer rövid hangosfilmben örökítette meg a kor hírességeit.
   Már nyolcvannál is több moziban vetítették a Phonofilm - sorozatot világszerte, de Hollywood még mindig nem hitt abban, hogy a film jövõje a hang. A mozicézároknak nemigen fûlt a foguk ahhoz, hogy stúdióukat és filmszínházaikat roppant költséggel átállítsák a hangos technikára, s attól is féltek, hogy  a beszélõ film múlékony  újdonságnak bizonyul. Az a kilátás is nyugtalanította õket, hogy ha a "talkie" -k sikert aratnak, akkor tömérdek némafilm marad a nyakukon. A nem angol nyelvû országok közönsége nyilván csakis a saját nyelvén akarja látni  a filmeket. S végül, a cézárok azt is nagyon jól tudták, hogy a hollywoodi sztárok elsõsorban az arcjátékot, a gesztusok használatát tanulták meg és gondjaik lehetnek a dialógussal. Hirtelen félbeszakadt az olyan, vaskos külföldi kiejtéssel beszélõ színészek karrierje, mint Emil Jannings vagy Pola Negri - de John Gilbert és Clara Bow sztárságának is befellegzett, mert a hangjuk nem illett a filmbeli megjelenésükhöz.

   Beszélõ képek:

   A húszas évek közepén a Warner Brothers nehéz helyzetbe került, nagy közönséget kellett az új filmjeire bevonzania, hogy megmaradhasson a szakmában. Így hát Sam Warner elhatározta, hogy vállalja a kockázatot, és megpróbálkozik a hanggal. 1926 -ban s stúdió elkészítette a Don Juan címû kosztümos történelmi drámát, mely néma volt ugyan, de a Vitaphone védjegyû lemezes hangrözítõ rendszerrel különféle hanghatásokat és zenekari muzsikát mellékeltek hozzá. A film sikert aratott, ám a többi hollywoodi hatalmasság még mindig nem bízott a hang vonzóerejében. Aztán 1927 októberében végleg bebizonyosodott, hogy a némafilmkorszk lezárult. Ekkor mutatták be A dzsesszénekest, Al Jolsonnal a fõszerepben. Dalok is elhangzottak a filmben, a történetben viszont nem volt semmi különös. Ám az egyik szám után Jolson hirtelen a kamera felé fordult és így szólt: "Várjatok egy percet. Csak egy percet. Amit eddig hallottatok, az semmi." Nem õ volt az elsõ, aki dalra fakadt vagy megszólalt a mozivásznon, de az a tény, hogy egy képzelt személy egyszer csak megszólal, lenyûgözte a jelképes érzelemkifejezéshez, néma gesztusokhoz szokott nézõket. Amikor Jolson kiejtette ezeket a teljesen rögtönzött mondatokat, a közönségnek az a benyomása támadt, mintha valódi beszélgetést fülelt volna ki, és minden eddiginél jobban az események részesének érezte magát. A stúdióban eredetileg ki akarták vágni ezeket a szavakat, de Sam Warner ragszkodott hozzájuk - és a film fordulópontnak bizonyult a mozi történetében.

   A film beszélni tanul:

   Többféle hangrögzítési eljárás is született, de a mozicézárok nem akartak még egy szbadalomháborút (lásd. A "néma" Hollywood - Moziháborúk), úgyhogy közös megegyezéssel egyetlen, a hangot a filmszalagra rögzítõ módszert fogadtak el - a Photophone -t -, s attól fogva ezt használták valamennyi stúdióban és moziban. A hangosfilm megnyugtatta a stúdiókat anyagi tekintetben, de új mûvészi és szakmai problémákat hozott magával - mert amint a filmek beszélni kezdtek, jószerivel megszûnt bennük a mozgás. Az elsõ mikrofonokat egyetlen helyzetben rögzítették, és a hatótávolságuk olyan kicsi volt, hogy a színészeket közelrõl kellett a membránba beszélniük, azaz dialógus közben nem mozoghattak. Ezenkívül a kamerát is egy helyben kellett tartani a "jégszekrénynek" becézett hangszigetelt fülkében, nehogy a mikrofonok felvegyék a motor zúgását. Végül, a filmes hangsávot nehéz volt vágni, mert a hangjelek megelõzték a képeket. Lehet, hogy a filmekben kevés volt a mozgás, de azért bõségesen kárpótoltak a beszéddel. Amerika legjobb színpadi színészei vitték Hollywoodba, hogy a legkiválóbb élõ drámaírók szövegeit mondják el. A stúdiók annyi dialógust követeltek, amennyit csak lehetett, így aztán az olyan filmeket, amin a Bryan Foy rendezte New York fényei - melyet "az elsõ százszázalékos beszélõ filmként" reklámoztak - "illusztrált rádiónak" nevezték a fanyalgók. Sok korai hangosfilmben dalok is felhangzottak, hogy minél jobban kiaknázzák az újdonságot. A közönség azonban igencsak hamar megunta az egy kaptafára készült filmeket, és még a "csupa beszéd, csupa ének, csupa tánc" musicalek sem duzzasztották tovább a bevételt. A nézõk más mûfajok, például a bûnügyi film felé fordultak. A Kis cézárban (1930) vagy a Közellenségben (1931) lövések dörrentek, autógumik csikorogtak, kemény szavak koppantak, s ez csak fokozta a történet feszültségét.

   Kísérletek a hanggal:

   Néhány európai rendezõ, mint René Clair vagy Szergej Eizenstein, de a hollywoodi film számos képviselõje is azt kereste, hogyan lehet eredetibb módon felhasználni a hangot. Ermst Lubitsch, King Vidor és Lewis Milestone az elsõk között voltak, akik mozgó kamerával, hang nélkül vették fel a cselekményt, s aztán az "utószinkron" nevû eljárással hozzá a dialógust, a zörejeket és a zenét. Rouben Mamoulian még meghökkentõbb újításokkal állt elõ. Taps (1929) és A nagyváros fényei (1931) címû filmjeiben olyan eszközöket alkalmazott, mint az egymást átfedõ dialógusok, a láthatatlan forrásból megszólaló hangok és a természetellenes zörejek. A harmincas évek elején egy egyszerû eszközzel sikerült elfojtani a felvevõgép zúgását, aztán erõsebb mikrofonokat is kifejlesztettek, és bevezették a Moviolának nevezett újfajta vágóasztalt. A filmekbe lassan visszatért a mozgás.

   Cenzúra:

   A hangra való átállás olyan sokba került Hollywoodnak, hogy kénytelenek voltak bankokhoz és más nagyvállalatokhoz fordulni segítségért. Ezek a cégek pedig cserébe megkövetelték - több vallásos szervezet támogatásával -, hogy a stúdiók kerüljék el a vitathatü témákat. Hollywood rákényszerült, hogy elfogadja a "Gyártási kódex" nevû szabványgyûjteményt. Megtiltották, hogy a hollywoodi filmek bármiféle vallásos meggyõzõdést bíráljanak, sebészeti mûtéteket, kábítószeres mámort, részegséget, gyermekkel vagy álatokkal szembeni kegyetlenséget ábrázoljanak. Tilos volt durva szavakat használni - beleértve az olyanokat, mint "franc" vagy "dilis". Tilos volt erõszakos cselekmények részleteit bemutatni - s a rossz embereket ugyan meg lehetett ölni, õk azonban nem ölhettek meg rendõröket. A legszigorúbb szabályok a szexre vonatkoztak. Kitiltották a vászonról a különbözõ bõrszínû emberek közti szerelmet, sõt még a szenvedélyes csókot is.